Törvényszerű és kiszámítható

A napokban került szemem elé a Shane Meadows 2006-os filmje, a This is England.
Ez a történet 1983 nyarára röpít vissza, s kapásból a lecsóba vág bennünket. Ugyanis rögvest az események középpontjában találjuk magunkat, hisz ekkoriban a ködös Albiontól több ezer kilométerre, a Falkland-szigeteknél vívja háborúját Anglia és Argentína.
Történetünk főszereplője a 12 esztendős Shaun (Thomas Turgoose) - egy közelebbről meg nem határozott, tipikus - angliai településen tengeti életét. Problémái a serdülőkori sajátosságokon kívül abból adódnak, hogy édesapját pont' ebben az értelmetlen háborúban veszíti el.
Látjuk, hogy édesanyja próbál(gat)ja nevelni kamaszodó gyermekét, de a napjainkban olyannyira ismerős könnyebbik utat választja, vagyis ráhagyja fiára, hogy az döntsön saját sorsáról!
Ő pedig dönt is, és az utcai ismeretség révén egy skinhead-csoport tagja lesz. Itt jegyzem meg, hogy nem érdekel ez a mozgalom, holott a film egyik tragikus szála épp erre vezet vissza: ugyanis abba a bandába, ahol befogadják egy fekete fiatal is tag! Valami halványan dereng, hogy a skinheadekről írt Uj Péter v.mit, v.mikor, de mivel totálisan nem érdekel, ezért leszarom.
Szóval ifjú barátunk szocializációs útján leválik édesanyjáról és máris egy furcsa brancs tagja lesz, ahol oly' nemes érzelmekkel találkozik, mint barátság, szerelem, stb. De. Ahogy az lenni szokott, az idill nem maradhat annyiba: visszatér a börtönből az új vezércsődör, Combo (a Blöffben a Török jobb-, ill. bal kezét megformázó Stephen Graham), aki hamar ellentétet szít, s a kompánia bomlásnak is indul.



A kicsi Shaun életét nyomon követve látjuk, amint a felszín alatt formálódik a brit neonáci mozgalom, s a trendi, véletlenül sem PC környezethez igazodik a kiscsávó. Igen ám, csak ismét egy kiszámítható fordulat következik, vagy esetleg élhetek azzal a fordulattal is, hogy törvényszerűen bekövetkezik egy - rasszista - tragédia, amely meg-, visszaváltoztatja az életét.
S persze semmi sem válik jobbá. Csak a srác lepattan a hülye haverjairól!
Már-már kapartam a falat, amint főhősünk szájbarágósan és igen demonstratívan megszabadult az angol lobogótól! Gondolom, ettől a merészségtől kellett volna meghökkennem.
Az, hogy egyáltalán végig tudtam nézni, óriási támasztékot nyújtott a zene (a Soft Celltől UK Subsig terjed a sor, ugyanis térdig gázolunk a '80-as években), s amelyért örök hála Ludovico Einaudinak, akinek nevéhez több, szép zongorajáték is kapcsolódik.
Így azt mondom, bőven elég lett volna egy soundtrack.