Nem egészen logikusan, a Borisz Akunyin álnéven publikáló, amúgy japánológus-irodalmár Grigorij Cshartisvili ún. Fandorin-sorozatának kezdő darabja, az Azazel csak most került a kezembe. Holott e sajátos, a szép- és a lektűrirodalmat finoman vegyítő grúz származású írótól és krimihősétől korábbiakban már hét (!) kötetet kiolvastam.
A kezdeteket pedig nem ártott már megismerni. Mondjuk, azt leszögezhetem, hogy e történetszál teljesen másféle módon zárult le, mint a későbbiek. De erről majd lejjebb.
Mindenesetre maga az ötlet zseniális: adva van egy a 19. sz. végéhez közeledő igen progresszív pedagógiai szemléletet való, a világot behálozó árvaház-szervezet. Aminek az élén egy hajlott korú, de ugyancsak haladó szellemiséget képviselő idős hölgy áll. Aki rútul az emberiség ellen tör (mintegy a szabadkőműves/zsidó konspiráció-elméletek akkori, és sajna mai kifigurázásaként). Természetesen mindezt az emberiség fejlődése érdekében. Of course. Mint, ahogy általában minden zsarnok.
Ugyanakkor, ha lecsupaszítjuk a dolgokat és elmélázunk egy kicsit, hát akkor...
Sz'al a könyv úgy zárul, ahogy egyetlen későbbi Fandorin-sztori sem! Egy sikertelen merényletkísérlet teljesen nyitva hagyja a kérdést. Ugyanakkor megválaszol számtalan későbbiekben felmerülőt.
Az azonban tény, hogy nem az Akunyin/Cshartisvili kolléga legcombosabb darabja. De nincs is vele semmi komolyabb baj. Megalapozta az Erasztománok táborát.
7/10
beIdézés:
Az Isten csak kártyát adott az ember kezébe, Azazel viszont megtanítja, hogyan kell játszani, hogy nyerjen.
(Borisz Akunyin: Azazel; 2002, Bp., Európa)
