Kegyetlen, embertelen utazás az északi vizekre

A viktoriánus kori Angliából induló bálnavadász hajó és legénységének gyötrelmeiről ad tűpontos már-már színes és szagos látleletet Ian McGuire 2016-ban (magyarul 2017-ben) kiadott Északi vizeken c. regénye. Mindenkinek lehetnek elképzelései milyen szagok is terjenghettek a Yorkshire-i dokkokban, kocsmákban, vagy éppen az Északi-tengernek útnak induló lélekvesztőkön.

A könyv hangulata végig komor, az éjfekete tónus és a fokozatos izgalom révén végig érdekes olvasmány. Olyan utazásnak leszünk potyautasai, ahol szemtanúi lehetünk annak, hogy alig van különbség vadász és zsákmány, ember és állat között. Nem teljesen világos, hogy hol ér végett az egyik, és hol kezdődik a másik.

Azt azonban le kell szögezni, hogy a túlzott, szinte kéjesen ábrázolt erőszak, vagy a különböző anatómiai folyamatok naturalista megjelenítése, legalábbis Bret Easton Ellis óta, nem szerfelett sokkoló. Ugyanakkor érthető, hogy szükséges volt erre, hisz ezzel kívánta a szerző tudatosítani, hogy ez a mikrokörnyezet mindenféle szempontból átlépte a humánum határvonalait.

Az azonban már inkább problémás, hogy eléggé hiteltelennek tűnik az a jelenet, amikor a 11. fejezetben megvádolt ács, különösebb nyomásgyakorlás nélkül coming outol. Ilyet, akkor és ott, biztosan nem ismer(t) be senki emberfia. Ezt és így csak egy 21. sz. elme tudja elképzelni. Ha gonosz lennék, akkor azt is kérdezhetném, hogy esetleg Pride-ot nem csináltak-e azokon a fedélzeteken. És, ami még ennél is zavaróbb, hogy ezt a szált - ha már beleszőttük - abszolút ignoráljuk a könyv hátralevő részében. Ez már inkább tűnik komoly hiátusnak.

Mindezek ellenére is bátran olvasgatható, forgatható ez a nem különösebben hosszú, ugyanakkor erős idegzetet és gyomrot kívánó regény.

7/10

beIdézés:

A disznó röfög, a kacsa hápog, az ember hazudik: így van ez.

 (Ian McGuire: Északi vizeken; 2017., Bp., Európa)