Az aszkéta

© Nagy N. Péter

Egy aszkétával, egy politikai szerzetessel van dolgunk, aki ezzel tán nincs is tisztában, miközben elvárja a világtól, hogy az ő törvényei szerint érezze jól magát. E tekintetben engedékenység nem várható el tőle. Ha most azt ismeri fel a Nyugatban, hogy annak vége a mag jólétével és örökké mosolygó fogyasztásával együtt, hogy íme, eljött a munka világának az ideje, akkor valójában csak a maga melós, konok vagyongyarapító mentalitását látja bele a világba. Ő jött el, nem az új idők. Tanácsolnám persze, hogy ha már Orbán Viktor számára amúgy is az egyetlen kívülről is látható örömforrás a futball, fogadjon el egy tesztet: ha Messi visszamegy Argentínába, Falcao Kolumbiába, Suarez Uruquayba, Drogba pedig nem levezetni megy Kínába, hanem ott jut a csúcsra, akkor mondhatjuk, hogy Európa válságban van. Addig legfeljebb annyit, hogy most nem jönnek úgy az eredmények, mint régen. De Messi és Falcao Spanyolországban, Suarez és Drogba Angliában lett az, aki.

Ajánlatom megfontolására nincs azonban esély, mert ami itt velünk és általa történik, nem csak egy politikai akarat következménye és nem is feltétlenül minden vonatkozásában végiggondolt. Nemcsak abból jön, hogy a kilencvenes évek közepén felismerte a konzervatív, sőt markáns jobboldal jelmezeinek gazdátlanná válását, és gyorsan felvette őket, hanem még inkább abból fakad, hogy egy több mint konzervatív, egy markánsan puritán és igen kevéssé empatikus emberrel van dolgunk. Hatalmat gyűjt, minden mértéken felül, vagyont is, gondos alapossággal, és mindezt arra használná, hogy örökletessé tegye. De ez csak az egyik mozzanat. Emellett azt akarja látni, hogy a birodalomban mindenki dolgozik keményen. Kinek mi jut, nem számít. Nem az örömről, vagy a boldogságról szól a történet, még kicsiben sem. Az ilyesmihez a legjobb a háború utáni újjáépítés pátoszát társítani. Olyankor nem kérdez az ember, hanem végzi a dolgát a nemzet javára és a maga életét mentve. Hát akkor legyen háború, forradalom és Nyugat alkonya.

Tízmillió védekező középpályás rakkol.

Nem vagyok benne biztos, hogy valaki, aki majd negyedszázada a politikai elitben él, egyáltalán szembesülhet-e a saját tulajdonságaival. Viszont igaza van, azt kell figyelni, amit tesz. Van mit.

Ebben a ciklusban az élet élvezhetőségének minden mozzanatát szisztematikusan szorítja vissza a kormány. Mindig van rá speciális oka. De az egész együtt több, rosszabb, mint a részek összessége.

A ’68-asok elleni ideológiai düh és az egyetemek, az egyetemi lét (romkocsmák népe) most folyó letámadása rengeteg racionális politikai és pénzügyi okra vezethető vissza, de mindben ott bujkál egy linknek tartott, nem hasznos, viszont érzelmes életforma iránti megvetés is. A mostani csapat nem szereti a kevéssé sikerorientált embereket. Ha fiatalok, még kevésbé. Ők nem ilyenek voltak.

Ha valakit megtévesztenének az emlékképek, ha maga előtt a woodstocki fazonú Orbánt, a népi rockos Kövért, az önmagában is fesztivál Deutsch Tamást látná, gondoljon arra is, hogy a látszat megcsalhatja. Most kell végignézni a mellettük felnövő fiatalokon, Gulyás Gergelyen, Szijjártó Péteren és mondjuk Rétvári Bencén, és akkor mondhatjuk, ez az. Nincsenek véletlenek. Bizony, ilyenek voltak ők is. Más maszkban.

Nem a politikai cinizmus jele, hogy szóba sem állnak a mai egyetemistákkal, hogy akkora hazugságot vágnak az arcukba, amekkorát még jó szándékból se lehetne – nevezetesen, hogy nincs tandíj, hanem az állam fizeti az oktatást, ami az ellenkezője a valóságnak, vagy ha nem, akkor most mondták meg, hogy nem kell visszafizetni a diákhitelt. De nem azért hazudnak, mert kell a költségvetésnek az egyetemek pénze, hanem mert meg is vetik – Orbán legalábbis – mindazt az öröm- és élménytömeget, amit közönségesen egyetemista létnek neveznek.

Ez az, amit a mai tüntető egyetemisták soha nem fognak megérteni. És addig jó nekik. Másfelől csak azok szemébe lehet ilyen simán belehazudni, akiket semmibe veszünk. Nem személy szerint, hanem az egész vircsaftot. A kormányfő szerint egyébként át kell alakítani a magyar társadalom öregedéshez való viszonyát, ugyanis „a holnapot felélő fogyasztás világában” egészségtelen módon felértékelődött az emberi élet egy rövid, 16–30 év közötti szakasza, az élet többi része pedig leértékelődött. Vagyis arról a szakaszról van szó, amelyben jellemző módon (eddig még) tanultak a fiatalok. A leértékelés óriási erővel beindult.

És a lazaság, a sokszor nyilvánvalóan kockázatos életszeretet lenézése általános tónusa a ciklusnak.

Ez az elv adja a talapzatot az alapítványi (öröm és életforma) iskolák ellehetetlenítéséhez éppen úgy, mint az átlagos sulibüfék egészségelvű megrendszabályozásához. Ne az legyen ott, amit a gyerekek keresnek, hanem az, amit az iskolaorvos felír. Idetartozik a cukrozott és gyorséttermi transzzsíros ételek ellen meghirdetett hadjárat éppúgy, mint a kereskedelmi tévék szisztematikus ócsárlása. Mindegyik árt az embereknek. Viszont szeretik. Nem lehetne ez is egy szempont? A „szennykajákat” megchipsadóztatták, és egy hanyatt eséssel az orvosoknak ígérték a pluszpénzt. (Vagyis minél többen esznek ilyen állítólagos vackokat, minél többen ártanak maguknak, annál jobb az orvosoknak.)

E sorba is tartozik, hogy egyetlen ostrommal lerohanták a teljes szerencsejátékautomata-parkot. Betiltották, bezáratták a játéktermeket, mintha legalábbis fertőző betegségek gócairól lenne szó. Meglehet, sokan bukták el ott a kevés pénzüket, de próbálta-e méltányolni valaki, hogy nagyon sok embertől az egyetlen józan izgalmát vették el?

Ahogy a cigaretta is csak halálos ellenségként jelenik meg ebben a világban, amit irtanak az árával, irtanak azzal, hogy a kórházakból is kizavarják a betegeket az utcára rágyújtani, és irtanak majd még azzal is, hogy az eddigi vásárlóhelyeket is felszámolják. Sokszor felmért jelenség, hogy minél szegényebb valaki, annál nagyobb valószínűséggel a cigaretta az egyetlen élvezete és aligha mondana le erről, ha tudná, hogy emiatt 72 helyett csak 70 évig él majd. Áll az alku, mondaná, de nincs alku. Illetve van, de nagyon drága.  Minél szegényebb valaki, arányosan annál inkább. Nem számíthat megértésre. Az ő söre, pálinkája egyetlen év alatt az állam jóvoltából tizenöt százalékkal drágult. Vagy a kedve lesz sokkal rosszabb, vagy a pénze fogy el már huszadikán.

Mindezekre rámondható, hogy önhibás ügyek. Elmúlt a fogyasztójólét, mindenki szedje össze magát. Nem fog itt közpénzen kórházazni!

De az élettársi viszonyra ez már nem áll. Pedig ott is ugyanez a logika. Emberek – egyre gyakrabban ez a helyzet – összeköltöznek, mert úgy jobban érzik magukat, mintha minden este el kellene válniuk. És az istennek nem jön el a pillanat, amikor úgy éreznék, hogy el kell menniük egy hivatalba, hogy egybehangzó akaratnyilvánítással megmondják: az élet országútján egymás kezét fogják most már. Mennek talán majd, ha még két plusz kis kezet is tartanak. A kormányzat most deklarálta, hogy e két felnőtt semmi jogi oltalomban nem részesül, mennek az ügyeik a polgári törvénykönyvbe, és kész. És felelőtleneknek nevezik őket.

Idetartozik, hogy abortusztabletta itt nem lesz. Hogy a szociális miniszter így fogalmaz: „a magyar társadalom jelenleg még nem kész az abortusz betiltására”. Tehát lenne rá kormányzati igény, de még nem ért a társadalom fogékony korba. Kövér László szerint a gyermek nem magánügy, hanem a közjó egyik eszköze. És ez esetben igaza van. A közjó és az életöröm valóban nem szinonimák. Nem lehet nevetni elkötelezettségből.

Mintha üldöznék a kis örömöket... Nem vagyok képes csak a vakvéletlent vádolni, ha ugyanebben az időszakban dönt úgy a kormányzat, hogy a kutyákért évi 3500 forintot kér és csipet ültetett beléjük. Az állatok védelméről és kíméletéről szóló törvény kimondja, hogy „az eb transzponderrel történő megjelöléséért legfeljebb 3500 forint kérhető az állat tartójától, amely magában foglalja a transzponder árát, a beültetés díját és az országos eb adatbázisba való regisztráció díját is” – írja a tárca sajtóirodája. Lesznek szívesek majd kiragasztani az összes Petőfi utca összes kapujára. Hátha valaki megérti. Vagy csak annyit, hogy ha nem fizet, viszik a kutyáját.

A művészetekhez való viszonyt is determinálja az örömelv visszanyomása. Ezt most az 1958. július 25-i kb-ülésen beszélő Kádár Jánossal illusztrálom, mert a jelenlegi kormányfő a művészeti akadémia kivételezett helyzetbe hozásáról még nem beszélt ilyen egyértelműen: „Ha aközött kell választani, hogy egy ilyen közepes nívón szocialista kultúrát adunk, vagy egy egész magas nívón antiszocialistát, én megmondom, hogy a közepes nívójú szocialista kultúrára szavazok, hogy ne legyen félreértés, mert itt választani kell néha (...) Adott esetben, átmenetileg, lesz igaz, egy kis nívósüllyedés, művésziszínvonal-süllyedés. Mi ezt nem akarjuk, de egy nagyon magas színvonalú ellenséges kultúra között – ha muszáj választanunk –, megmondom én, hogy én a közepes színvonalra fogok szavazni, megmondom én ezt Kodálynak is, még ha le is néz, nem félek én attól.”

Kádár János mellett szól, hogy ezek szerint tudta, mi a jó. Minden okunk megvan arra, hogy feltételezzük, ez a miénk most nem az az eset. Nem műveletlenségről van szó, hanem – legyen szó cigarettáról vagy magaskultúráról – az öröm, az élet tiszteletének reménytelen hiányáról.

(Népszabadság, LXX/293., 2012. december 15., Hétvége 1, 5. o.)

And the winner is...

Legalábbis szerintem. Legalábbis, ahogy én szavaztam volna.

Azt azért hozzá kell tennem, hogy a saját listám nem teljes, mert őszintén megmondva nem igazán volt kedvem, időm 2 és 1/2 órát ücsörögni és hallgatni, ahogy amerikai színészek elénekelgetik a Nagy Francia Forradalmat. Vagy mit? Senki nem tudna rávenni arra, hogy életemből ennyi időt pazaroljak holmi musicalre. Majd, ha nyugger leszek, meg időmilliomos, meg az összes filmet, amit még a halálom előtt meg szerettem volna vizualizálni kipipálhattam, na akkor jöhetnek ezek a zenés bohóckodások.

Amúgy kezd beigazolódni az az elképzelésem, hogy az Oscar életében (legalábbis az utóbbi 4-5 év termését tekintve) mindig a páratlan év valóban páratlan felhozatalt produkál. Sajna ez azt jelzi, hogy minden 2. évben csak szörnyülködik az ember, hogy milyenek a nomináltak. Csak a példa kedvéért: tavaly ott volt a legjobb film jelöltjei között a Hugo (Scorsese filmtörténeti, gigantikus hosszúságú 3D-s töketlenkedése), vagy a War Horse (Spielberg hasonlóan hosszú és giccses sutasága). Ezzel szemben 2011-ben a The King's Speech többek között a 127 Hrs-szal, a Black Swan-nal, vagy épp a The Fighter-rel viaskodott.  A lista wikis linkje itt nézegethető.

Ja, és még valami. Meg tudná valaki mondani, hogy immár második éve miért csak 9 jelölt van a legjobb film nomináltjai között? Egy év alatt nem sikerült 10 épkézláb filmet összegereblyézni?

Válság van. OK, de ezért is a torrentezők a hibásak?

Sza'l a 85. Oscar gála májer kategóriáinak győztesei szerintem... (és aki fog, szerintem)

A legjobb film: Argo (Lincoln, esetleg Zero Dark Thirty - érthető patrióta okokból)

A legjobb rendező: Ang Lee megérdemelné, de nem fogja... (Steven Spielberg) 

A legjobb férfi főszereplő: nincs tipp, mert a tuti győztesen kívül csak Bradley Coopert láttam, ő jó volt - főleg magához képest, de ez azért kevés lenne azért a szoborért, BC amúgy elindult a clooney-i úton (Daniel Day-Lewis)

A legjobb női főszereplő: nagyon szeretném ha Quvenzhané Wallis nyerne, de nem fog... (Emmanuelle Riva)

A legjobb férfi mellékszereplő: Christoph Waltz ismét hibátlan (Tommy Lee Jones, esetleg Robert De Niro)

A legjobb női mellékszereplő: tényleg csak tipp, Jacki Weaver (Anne Hathaway, talán Jacki Weaver)

A legjobb operatőr: Claudio Miranda - messze a legszebben fényképezett film a Life of Pi (Claudio Miranda)

A legjobb adaptált forgatókönyv: Argo helyett (Lincoln)

A legjobb eredeti forgatókönyv: Django Unchained (Django - max. azért nem mert, félnek az ABC-nél, hogy Quentin mester ismét élőben nigrózik/ ezért bemelegít a Zero Dark Thirty)

Hamarosan kiderül milyen nevek lapulnak azokban a borítékokban.

Felvilágosult konspiráció

Nem egészen logikusan, a Borisz Akunyin álnéven publikáló, amúgy japánológus-irodalmár Grigorij Cshartisvili ún. Fandorin-sorozatának kezdő darabja, az Azazel csak most került a kezembe. Holott e sajátos, a szép- és a lektűrirodalmat finoman vegyítő grúz származású írótól és krimihősétől korábbiakban már hét (!) kötetet kiolvastam.

A kezdeteket pedig nem ártott már megismerni. Mondjuk, azt leszögezhetem, hogy e történetszál teljesen másféle módon zárult le, mint a későbbiek. De erről majd lejjebb.

Mindenesetre maga az ötlet zseniális: adva van egy a 19. sz. végéhez közeledő igen progresszív pedagógiai szemléletet való, a világot behálozó árvaház-szervezet. Aminek az élén egy hajlott korú, de ugyancsak haladó szellemiséget képviselő idős hölgy áll. Aki rútul az emberiség ellen tör (mintegy a szabadkőműves/zsidó konspiráció-elméletek akkori, és sajna mai kifigurázásaként). Természetesen mindezt az emberiség fejlődése érdekében. Of course. Mint, ahogy általában minden zsarnok.

Ugyanakkor, ha lecsupaszítjuk a dolgokat és elmélázunk egy kicsit, hát akkor...

Sz'al a könyv úgy zárul, ahogy egyetlen későbbi Fandorin-sztori sem! Egy sikertelen merényletkísérlet teljesen nyitva hagyja a kérdést. Ugyanakkor megválaszol számtalan későbbiekben felmerülőt.

Az azonban tény, hogy nem az Akunyin/Cshartisvili kolléga legcombosabb darabja. De nincs is vele semmi komolyabb baj. Megalapozta az Erasztománok táborát.

7/10

beIdézés:

Az Isten csak kártyát adott az ember kezébe, Azazel viszont megtanítja, hogyan kell játszani, hogy nyerjen.  

(Borisz Akunyin: Azazel; 2002, Bp., Európa)      

Yippee-ki-yay, Motherf#*&r

Még nem sikerült megnézni a Die Hard #5, ami állítólag borzasztóra sikeredett. Mindenesetre addig is itt van némi vizuális inger az első négy részből. 

Minden kiolvasható belőle. Köszönet érte a filmbuzinak.